Az örök élet forrásának nyomában
Órákon át nyílegyenesen visz az autó a floridai félszigetet átszelő úton. A sztráda mentén a trópusi mocsárvilág látványa kísér, alig néhány méterre óriási alligátorok napoznak szélesre tátott szájjal az utat szegélyező csatornákban. Nagyszerű, de egyben nyomasztó érzés; nem szívesen venné az autóvezető, ha defekt miatt ki kellene szállnia járművéből. Minden bizonnyal innen kapta a nevét Florida egyik legfontosabb gyorsforgalmi útja: az Alligator Alley. Türelmetlen pillantást vetek a tachométer mutatójára, mert már kevés a benzin az autóban. Végre feltűnik egy benzinkút, az indián rezervátum nem lehet már messze. A poros, elhagyatott benzinkút barátságos, naptól cserzett arcú indián munkatársa igazít útba. Körülbelül 20 mérföldet haladok egy könnyen és jól járható mellékúton, mindössze egy elütött alligátorról felröppenő fekete keselyűcsapat késztet lassításra, miközben azon gondolkodom, miről veszem majd észre, hogy elértem a rezervátum határát. Egy rendőrautó mellett haladok el. Seminole Tribe Police, hirdeti az autó oldalán a felirat. Körülbelül másfél mérföld után egy magas és egyszerű tábla üdvözöl: Isten hozta a Seminole Indián Törzs rezervátumában. Nyoma sincs többet a vad mocsárvilágnak, az elvadult csatornák mentén pihenő alligátoroknak. Gondosan megművelt mezőgazdasági területek, kövér legelőkön delelő marhacsordák, virágzó narancsültetvények, múzeumok, turistákat köszöntő és útbaigazító táblák látványa fogad. Derék és szorgalmas emberek hazája. A Cooper-regények alapján talán másképp képzeli az ember az első találkozást az indiánokkal. Szemmel látható az élet szeretete és a gazdasági siker az utakon, farmokon, épületeken, de a Seminole indiánok múltját és művészetét bemutató múzeum idegenvezetőin is. A rezervátum lakói büszkék történelmükre. Ősi hagyományok és a modern világ különös harmóniája ez. Sok helyen állnak még a légkondicionált házak mellett a régi, pálmatetős kunyhók, a chikee-k, amelyek a szemlélődő látogatót a múltba repítik vissza.
Órákon át nyílegyenesen visz az autó a floridai félszigetet átszelő úton. A sztráda mentén a trópusi mocsárvilág látványa kísér, alig néhány méterre óriási alligátorok napoznak szélesre tátott szájjal az utat szegélyező csatornákban. Nagyszerű, de egyben nyomasztó érzés; nem szívesen venné az autóvezető, ha defekt miatt ki kellene szállnia járművéből. Minden bizonnyal innen kapta a nevét Florida egyik legfontosabb gyorsforgalmi útja: az Alligator Alley. Türelmetlen pillantást vetek a tachométer mutatójára, mert már kevés a benzin az autóban. Végre feltűnik egy benzinkút, az indián rezervátum nem lehet már messze. A poros, elhagyatott benzinkút barátságos, naptól cserzett arcú indián munkatársa igazít útba. Körülbelül 20 mérföldet haladok egy könnyen és jól járható mellékúton, mindössze egy elütött alligátorról felröppenő fekete keselyűcsapat késztet lassításra, miközben azon gondolkodom, miről veszem majd észre, hogy elértem a rezervátum határát. Egy rendőrautó mellett haladok el. Seminole Tribe Police, hirdeti az autó oldalán a felirat. Körülbelül másfél mérföld után egy magas és egyszerű tábla üdvözöl: Isten hozta a Seminole Indián Törzs rezervátumában. Nyoma sincs többet a vad mocsárvilágnak, az elvadult csatornák mentén pihenő alligátoroknak. Gondosan megművelt mezőgazdasági területek, kövér legelőkön delelő marhacsordák, virágzó narancsültetvények, múzeumok, turistákat köszöntő és útbaigazító táblák látványa fogad. Derék és szorgalmas emberek hazája. A Cooper-regények alapján talán másképp képzeli az ember az első találkozást az indiánokkal. Szemmel látható az élet szeretete és a gazdasági siker az utakon, farmokon, épületeken, de a Seminole indiánok múltját és művészetét bemutató múzeum idegenvezetőin is. A rezervátum lakói büszkék történelmükre. Ősi hagyományok és a modern világ különös harmóniája ez. Sok helyen állnak még a légkondicionált házak mellett a régi, pálmatetős kunyhók, a chikee-k, amelyek a szemlélődő látogatót a múltba repítik vissza.
A paradicsom meghódítása
1513. március 27-én néhány tucat tengeri úttól elgyötört ember szállt partra egy távoli, szigetnek hitt területen. A hajó árbocán a spanyol lobogót fújta a szél és a konkvisztádorok vezetője, Juan Ponce de León birtokba vette a területet a spanyol korona nevében. A felfedezők húsvétkor szálltak partra és az új birtokot a spanyol húsvéti ünnep, a Pascua Florida tiszteletére Floridának nevezték el. Juan Ponce de León az örök élet forrását kereste.
A konkvisztádor nyolc év múlva tért vissza az újonnan felfedezett terület meghódítására. Egy állandó település kialakítását tűzte ki céljául, azonban az őslakosság sorozatos támadásai miatt lemondott erről a szándékáról. A legelső leírások Florida őslakóiról ezen harcok spanyol túlélőitől származnak. Ponce de León egy mérgezett hegyű nyíl okozta sérülésben halt meg 1521-ben Kubában. A 17. század elején Virginia és Carolina államokból angol telepesek jelentek meg, majd két évszázadon át az európai nagyhatalmak háborút vívtak egymással a félsziget birtoklásáért, amit a történetírás gondosan fel is jegyzett. De vajon hogyan élték meg mindezt Florida őslakói? Ebben az időben kezdődött meg a Creek indiánok migrációja Floridába. Az őslakos Musckogee indiánokhoz csatlakoztak a szökött afrikai rabszolgák valamint más indián törzsek tagjai és így jött létre a Seminole indiánok törzse. A spanyolok saját nyelvükön cimarrones-nek, vagyis szabad embereknek nevezték Florida őslakóit és innen származik a Seminole törzs indián neve. A Seminole indiánok az északi, erdős területeket lakták, majd egyre délebbre szorultak a túlélést és biztonságot adó Everglades mocsaras világába. 1819-ben Spanyolország lemondott Floridáról és 1845. március 3-án Florida az Amerika Egyesült Államok 27. tagállamaként bejegyzésre került.
Az Egyesült Államok napsütéses államába folyamatosan érkeztek a bevándorlók, mindenki álmokkal érkezett, sokan azonban csak az északi városok hideg teleit akarták örökre maguk mögött hagyni. A nyugati part, Kalifornia ekkor még nem számított elérhető célnak, hiszen még nem volt az Egyesült Államok része és jóval később is csak az amerikai kontinens, a Horn-fok megkerülésével lehetett megközelíteni. Florida még a huszadik század első évtizedeiben is vad vidéknek számított, meghódíthatatlan és zömében érintetlen vadonnak, képe négy évszázadon át meglehetősen változatlan maradt. Sűrű nád borította a partot, a süppedékes, iszapos földből vadvizek hideg foltjai szakadtak föl. Nyomasztó pára takarta ködfátyolba a félsziget partjait. Ha ember tévedt erre csónakján, zümmögő háló csapódott össze fölötte. A moszkitók megrohanták, nyomába szegődtek, belekapaszkodtak, üldözték a betolakodó idegent, aki a csöndet és a békességet elriasztja lármás evezőcsapásaival. Esténként miazmás gázok tapadtak rá a szerencsétlen utazóra, aki könnyelműen az átok és a pusztulás földjére tévedt.
Az őslakók háborúkat vívtak az érkező telepesekkel, de a huszadik század elejéig védelmet nyújtott a mocsárvilág. Megőrizték kultúrájukat, azonban a 20. század az európai konkvisztádorok megérkezéséhez hasonlóan ismét gyökeresen megváltozatta és új kihívások elé állította az indiánok életét; mint történelmükben annyiszor a megmaradás lett a tét…
1513. március 27-én néhány tucat tengeri úttól elgyötört ember szállt partra egy távoli, szigetnek hitt területen. A hajó árbocán a spanyol lobogót fújta a szél és a konkvisztádorok vezetője, Juan Ponce de León birtokba vette a területet a spanyol korona nevében. A felfedezők húsvétkor szálltak partra és az új birtokot a spanyol húsvéti ünnep, a Pascua Florida tiszteletére Floridának nevezték el. Juan Ponce de León az örök élet forrását kereste.
A konkvisztádor nyolc év múlva tért vissza az újonnan felfedezett terület meghódítására. Egy állandó település kialakítását tűzte ki céljául, azonban az őslakosság sorozatos támadásai miatt lemondott erről a szándékáról. A legelső leírások Florida őslakóiról ezen harcok spanyol túlélőitől származnak. Ponce de León egy mérgezett hegyű nyíl okozta sérülésben halt meg 1521-ben Kubában. A 17. század elején Virginia és Carolina államokból angol telepesek jelentek meg, majd két évszázadon át az európai nagyhatalmak háborút vívtak egymással a félsziget birtoklásáért, amit a történetírás gondosan fel is jegyzett. De vajon hogyan élték meg mindezt Florida őslakói? Ebben az időben kezdődött meg a Creek indiánok migrációja Floridába. Az őslakos Musckogee indiánokhoz csatlakoztak a szökött afrikai rabszolgák valamint más indián törzsek tagjai és így jött létre a Seminole indiánok törzse. A spanyolok saját nyelvükön cimarrones-nek, vagyis szabad embereknek nevezték Florida őslakóit és innen származik a Seminole törzs indián neve. A Seminole indiánok az északi, erdős területeket lakták, majd egyre délebbre szorultak a túlélést és biztonságot adó Everglades mocsaras világába. 1819-ben Spanyolország lemondott Floridáról és 1845. március 3-án Florida az Amerika Egyesült Államok 27. tagállamaként bejegyzésre került.
Az Egyesült Államok napsütéses államába folyamatosan érkeztek a bevándorlók, mindenki álmokkal érkezett, sokan azonban csak az északi városok hideg teleit akarták örökre maguk mögött hagyni. A nyugati part, Kalifornia ekkor még nem számított elérhető célnak, hiszen még nem volt az Egyesült Államok része és jóval később is csak az amerikai kontinens, a Horn-fok megkerülésével lehetett megközelíteni. Florida még a huszadik század első évtizedeiben is vad vidéknek számított, meghódíthatatlan és zömében érintetlen vadonnak, képe négy évszázadon át meglehetősen változatlan maradt. Sűrű nád borította a partot, a süppedékes, iszapos földből vadvizek hideg foltjai szakadtak föl. Nyomasztó pára takarta ködfátyolba a félsziget partjait. Ha ember tévedt erre csónakján, zümmögő háló csapódott össze fölötte. A moszkitók megrohanták, nyomába szegődtek, belekapaszkodtak, üldözték a betolakodó idegent, aki a csöndet és a békességet elriasztja lármás evezőcsapásaival. Esténként miazmás gázok tapadtak rá a szerencsétlen utazóra, aki könnyelműen az átok és a pusztulás földjére tévedt.
Az őslakók háborúkat vívtak az érkező telepesekkel, de a huszadik század elejéig védelmet nyújtott a mocsárvilág. Megőrizték kultúrájukat, azonban a 20. század az európai konkvisztádorok megérkezéséhez hasonlóan ismét gyökeresen megváltozatta és új kihívások elé állította az indiánok életét; mint történelmükben annyiszor a megmaradás lett a tét…
A Pénz Ördögének paradicsoma
Álmokkal érkeztek a konkvisztádorok, majd az első telepesek és álmokat kergetve vetődött erre a húszas évek elején egy üzletember az Egyesült Államok akkor még távoli északi vidékének számító Indiana államból. Közel az óceánhoz nádkunyhót épített, amelyre büszkén írta ki: Hotel. A szálloda tulajdonosa Carl Graham Fisher kockás ingében és bő vászonnadrágban, hajóspipával a szájában fogadta a vendégeit, ha egyáltalán volt, aki szívesen megszállt ezen a távoli vidéken. A „szálloda” tornácáról hallani lehetett az óceán halk zúgását. Az óceán vizén, az esti láthatár szélén, rózsaszín párából egy óriási óceánjáró körvonala bontakozott ki. Büszkén, méltóságosan, gőgösen, mint a végtelen vizek királya. Főárbocán lengett az esti szélben a csillagos lobogó. A szép, nagy modern hajó a civilizációt jelentette számára, a messze városok kényelmét. Azt a világot, amely annyira távol van innen, mintha négyszáz éve lenne, hogy eljött onnan. Mégis maradt, mert hitte, hogy Florida földje kincseket rejt magában, kincsesbányának tartotta az átkozott, miazmás pocsolyának nevezett területet, ezt a mérges levegőjű mocsárfélszigetet, ahol csak a moszkitók érzik jól magukat.
Carl G. Fisher az amerikai kontinens úttörői közé tartozott. A pionír atyák bátor és szabad Amerikájának képviselője volt, mely gyakorlatiasságon, praktikus kereszténységen és az egyén felelősségtudatán épült naggyá.
Kezdetben biciklikkel foglalkozott, később autóversenyzéssel, versenypályák, majd utak és hidak építésével. Saját bevallása szerint mindig a távolság legyőzése jelentette számára a kihívást. 1913-ban Fisher megtervezte a Lincoln Highway-t, az első Amerikát átszelő utat. Ezt követte a Dixie Highway, amely Indianapolist, később pedig a kanadai határt kötötte össze a floridai félszigettel. Egy új városról álmodott és annak létrehozása vált legnagyobb munkájává. Fantáziát látott, a mocsaras területben Miami és az óceán között. 3400 hektárt csapolt le és szárított ki, hogy üdülővárost hozzon létre. Carl Fisher üzleti érzékének, tehetségének és szervezésének köszönhetően Miami közvetlen szomszédságában, a mocsaras lápos terület helyén egy új város született: Miami Beach.
New York Cityben a Times Squaren a legnagyobb betűkkel hirdette a reklámtábla: Miamiban mindig június van! A Dixie Highway egyenesen Miamiba repítette a kontinens északi vidékeiről érkezők automobiljait. 1920-ban Miami Beachnek csupán 1000 állandó lakosa volt, öt évvel később lakóinak száma 440 százalékkal emelkedett. Tizenöt évvel érkezése után, 1927-ben a világ sajtója, köztük a magyar Pesti Hírlap évkönyve ünnepli Carl Graham Fishert, aki megálmodta a modern Floridát és rászoktatta Amerika dúsgazdagjait arra, hogy ne vigyék a pénzüket a Földközi-tenger mellé, ha jól akarnak telelni, hanem maradjanak Amerikában. A nádviskók helyén hamarosan a világ legfényesebb és legdrágább fogadói emelkedtek. A vállalkozó szellem kolumbuszi energiája egyszerűen áthozta a tengereken a Riviérát és ideplántálta az észak-amerikai kontinensre, a floridai félszigetre, ahol néhány évtizeddel ezelőtt még a szúnyogok és a vízi vadak uralkodtak korlátlanul… De Florida félszigete nemcsak áthatolhatatlan mocsárvilág, hüllők és madarak paradicsoma, hanem van egy másik, keveset emlegetett, majdnem feledésbe merült történelme is.
Álmokkal érkeztek a konkvisztádorok, majd az első telepesek és álmokat kergetve vetődött erre a húszas évek elején egy üzletember az Egyesült Államok akkor még távoli északi vidékének számító Indiana államból. Közel az óceánhoz nádkunyhót épített, amelyre büszkén írta ki: Hotel. A szálloda tulajdonosa Carl Graham Fisher kockás ingében és bő vászonnadrágban, hajóspipával a szájában fogadta a vendégeit, ha egyáltalán volt, aki szívesen megszállt ezen a távoli vidéken. A „szálloda” tornácáról hallani lehetett az óceán halk zúgását. Az óceán vizén, az esti láthatár szélén, rózsaszín párából egy óriási óceánjáró körvonala bontakozott ki. Büszkén, méltóságosan, gőgösen, mint a végtelen vizek királya. Főárbocán lengett az esti szélben a csillagos lobogó. A szép, nagy modern hajó a civilizációt jelentette számára, a messze városok kényelmét. Azt a világot, amely annyira távol van innen, mintha négyszáz éve lenne, hogy eljött onnan. Mégis maradt, mert hitte, hogy Florida földje kincseket rejt magában, kincsesbányának tartotta az átkozott, miazmás pocsolyának nevezett területet, ezt a mérges levegőjű mocsárfélszigetet, ahol csak a moszkitók érzik jól magukat.
Carl G. Fisher az amerikai kontinens úttörői közé tartozott. A pionír atyák bátor és szabad Amerikájának képviselője volt, mely gyakorlatiasságon, praktikus kereszténységen és az egyén felelősségtudatán épült naggyá.
Kezdetben biciklikkel foglalkozott, később autóversenyzéssel, versenypályák, majd utak és hidak építésével. Saját bevallása szerint mindig a távolság legyőzése jelentette számára a kihívást. 1913-ban Fisher megtervezte a Lincoln Highway-t, az első Amerikát átszelő utat. Ezt követte a Dixie Highway, amely Indianapolist, később pedig a kanadai határt kötötte össze a floridai félszigettel. Egy új városról álmodott és annak létrehozása vált legnagyobb munkájává. Fantáziát látott, a mocsaras területben Miami és az óceán között. 3400 hektárt csapolt le és szárított ki, hogy üdülővárost hozzon létre. Carl Fisher üzleti érzékének, tehetségének és szervezésének köszönhetően Miami közvetlen szomszédságában, a mocsaras lápos terület helyén egy új város született: Miami Beach.
New York Cityben a Times Squaren a legnagyobb betűkkel hirdette a reklámtábla: Miamiban mindig június van! A Dixie Highway egyenesen Miamiba repítette a kontinens északi vidékeiről érkezők automobiljait. 1920-ban Miami Beachnek csupán 1000 állandó lakosa volt, öt évvel később lakóinak száma 440 százalékkal emelkedett. Tizenöt évvel érkezése után, 1927-ben a világ sajtója, köztük a magyar Pesti Hírlap évkönyve ünnepli Carl Graham Fishert, aki megálmodta a modern Floridát és rászoktatta Amerika dúsgazdagjait arra, hogy ne vigyék a pénzüket a Földközi-tenger mellé, ha jól akarnak telelni, hanem maradjanak Amerikában. A nádviskók helyén hamarosan a világ legfényesebb és legdrágább fogadói emelkedtek. A vállalkozó szellem kolumbuszi energiája egyszerűen áthozta a tengereken a Riviérát és ideplántálta az észak-amerikai kontinensre, a floridai félszigetre, ahol néhány évtizeddel ezelőtt még a szúnyogok és a vízi vadak uralkodtak korlátlanul… De Florida félszigete nemcsak áthatolhatatlan mocsárvilág, hüllők és madarak paradicsoma, hanem van egy másik, keveset emlegetett, majdnem feledésbe merült történelme is.
A könnyek ösvényén
Az európai telepesek megjelenésével, majd az Egyesült Államok terjeszkedésével egyre kevesebb hely maradt az őslakók számára, két világ került egymással szembe, melyek nem érthették meg egymást.
Régészeti leletek bizonyítják, hogy Florida már több ezer éve lakott terület volt. A Musckogee indiánok a Mississippi kultúra leszármazottai, a mai Georgia és Alabama államok folyóvölgyeiben, önálló falvakban éltek. A Mississippi kultúra kezdetét körülbelül Kr.u. 900-tól számítjuk, melynek centruma a Mississippi folyó völgyében volt található. Egyetlen Mexikótól északra található indiánkultúraként megerősített városokat, kereskedelmi központokat építettek ki. Társadalmi berendezkedésükben szigorú hierarchia uralkodott, a ranglétra tetején egy papkirály állt, az Aztékok társadalmi rendszeréhez hasonlóan. A kultúra a 15.-16. században indult hanyatlásnak. Összeomlásának okai ismeretlenek, de valószínűsíthetően a társadalom felélte saját tartalékait. A Mississippi-kultúra utódai többek között a Choctaw, Chickasaw, Cherokee, Creek és Seminole törzsekben élnek tovább.
Az első európaiak ismeretlen betegségeket hoztak magukkal az Óvilágból ezer és ezer indián halálát okozva. A nagyhatalmak versenyfutása a kontinensek birtoklásáért halált és szülőföldjük elvesztését eredményezte az indián törzsek számára.
1817-ben az Egyesült Államok bevonult az akkor még spanyol gyarmatnak számító Florida félszigetére, hogy a georgiai ültetvényekről a Seminole indiánokhoz szökött fekete rabszolgákat elfogja. A Seminole indiánok helyzete egyre rosszabbra fordult és folyamatosan le kellett mondaniuk területeikről, végül rezervátumokba kényszerítették őket.
A fiatal és rohamosan fejlődő Amerikai Egyesült Államoknak területre volt szüksége.
1830-ban törvény határozott az indiánok kitelepítéséről. Az úgynevezett Indian Removal Act lehetővé tette a területcseréről szóló szerződések megkötését. Mintegy 100.000 indián kényszerült elhagyni szülőföldjét. A kitelepítések körülményei siralmasak voltak. A szerződésben nem biztosították sem jogaikat, sem pedig az ún. transzportok logisztikai feltételeit. Sokan keserűen, sorsukba beletörődve viselték elűzetésüket, szomorú vonulásukat a könnyek ösvényén, de akadtak szép számmal, akik háborút üzentek az Amerikai Egyesült Államok kormányának. Az ingatlanspekulánsok nem akarták az értékes területeket a vadaknak nevezett indiánok tulajdonában hagyni, az Egyesült Államok pedig ezeknek a területeknek a talajkincseit szerette volna megszerezni. 1835-ben Osceola vezetésével a Seminole indiánok szabadságharcot indítottak az Egyesült Államok ellen, mert nem voltak hajlandóak elhagyni Florida félszigetét. Sikeresen védekeztek és az Everglades mocsárvilágából indítva támadásaikat több ízben vereséget mértek az amerikai hadseregre. 1837-ben béketárgyalásra hívták Osceola indián vezért, akit a színlelt béketárgyaláson foglyul ejtettek. Börtönben halt meg, de a Seminole indiánok folytatták a harcot. A jól felszerelt amerikai hadsereg túlereje sem tudta legyőzni az indiánokat, ezért az Egyesült Államok taktikát változtatott. Ezentúl kerülte a nyilvános harcot az indián csapatokkal és elpusztította tartalékait, lehetetlenné téve számukra a harc folytatását. Az ellenállás ereje csökkent, de 1842-ben még több száz fős ellenálló indián csapat volt az Everglades-ben. A magas költségek miatt az Egyesült Államok azonban a háborút beszűntette. A Seminole indiánokat azonban három hosszú és költséges háború ellenére sem tudták teljesen kitelepíteni Floridából és ők az egyetlen amerikai indián törzs, akiket soha nem győztek le teljesen. A békeszerződést az Amerikai Egyesült Államokkal 1931-ben írták alá.
Az európai telepesek megjelenésével, majd az Egyesült Államok terjeszkedésével egyre kevesebb hely maradt az őslakók számára, két világ került egymással szembe, melyek nem érthették meg egymást.
Régészeti leletek bizonyítják, hogy Florida már több ezer éve lakott terület volt. A Musckogee indiánok a Mississippi kultúra leszármazottai, a mai Georgia és Alabama államok folyóvölgyeiben, önálló falvakban éltek. A Mississippi kultúra kezdetét körülbelül Kr.u. 900-tól számítjuk, melynek centruma a Mississippi folyó völgyében volt található. Egyetlen Mexikótól északra található indiánkultúraként megerősített városokat, kereskedelmi központokat építettek ki. Társadalmi berendezkedésükben szigorú hierarchia uralkodott, a ranglétra tetején egy papkirály állt, az Aztékok társadalmi rendszeréhez hasonlóan. A kultúra a 15.-16. században indult hanyatlásnak. Összeomlásának okai ismeretlenek, de valószínűsíthetően a társadalom felélte saját tartalékait. A Mississippi-kultúra utódai többek között a Choctaw, Chickasaw, Cherokee, Creek és Seminole törzsekben élnek tovább.
Az első európaiak ismeretlen betegségeket hoztak magukkal az Óvilágból ezer és ezer indián halálát okozva. A nagyhatalmak versenyfutása a kontinensek birtoklásáért halált és szülőföldjük elvesztését eredményezte az indián törzsek számára.
1817-ben az Egyesült Államok bevonult az akkor még spanyol gyarmatnak számító Florida félszigetére, hogy a georgiai ültetvényekről a Seminole indiánokhoz szökött fekete rabszolgákat elfogja. A Seminole indiánok helyzete egyre rosszabbra fordult és folyamatosan le kellett mondaniuk területeikről, végül rezervátumokba kényszerítették őket.
A fiatal és rohamosan fejlődő Amerikai Egyesült Államoknak területre volt szüksége.
1830-ban törvény határozott az indiánok kitelepítéséről. Az úgynevezett Indian Removal Act lehetővé tette a területcseréről szóló szerződések megkötését. Mintegy 100.000 indián kényszerült elhagyni szülőföldjét. A kitelepítések körülményei siralmasak voltak. A szerződésben nem biztosították sem jogaikat, sem pedig az ún. transzportok logisztikai feltételeit. Sokan keserűen, sorsukba beletörődve viselték elűzetésüket, szomorú vonulásukat a könnyek ösvényén, de akadtak szép számmal, akik háborút üzentek az Amerikai Egyesült Államok kormányának. Az ingatlanspekulánsok nem akarták az értékes területeket a vadaknak nevezett indiánok tulajdonában hagyni, az Egyesült Államok pedig ezeknek a területeknek a talajkincseit szerette volna megszerezni. 1835-ben Osceola vezetésével a Seminole indiánok szabadságharcot indítottak az Egyesült Államok ellen, mert nem voltak hajlandóak elhagyni Florida félszigetét. Sikeresen védekeztek és az Everglades mocsárvilágából indítva támadásaikat több ízben vereséget mértek az amerikai hadseregre. 1837-ben béketárgyalásra hívták Osceola indián vezért, akit a színlelt béketárgyaláson foglyul ejtettek. Börtönben halt meg, de a Seminole indiánok folytatták a harcot. A jól felszerelt amerikai hadsereg túlereje sem tudta legyőzni az indiánokat, ezért az Egyesült Államok taktikát változtatott. Ezentúl kerülte a nyilvános harcot az indián csapatokkal és elpusztította tartalékait, lehetetlenné téve számukra a harc folytatását. Az ellenállás ereje csökkent, de 1842-ben még több száz fős ellenálló indián csapat volt az Everglades-ben. A magas költségek miatt az Egyesült Államok azonban a háborút beszűntette. A Seminole indiánokat azonban három hosszú és költséges háború ellenére sem tudták teljesen kitelepíteni Floridából és ők az egyetlen amerikai indián törzs, akiket soha nem győztek le teljesen. A békeszerződést az Amerikai Egyesült Államokkal 1931-ben írták alá.
Az elveszett paradicsom
Az 1920-as években felépültek az első szállodák az Atlanti-óceán partján. Carl Graham Fisher, akit az amerikai történetírás Florida úttörőjeként tart számon, megteremtette a félszigeten a modern turizmust. Az új világ, a dübörgő huszadik század újabb kihívások elé állította Florida őslakóit. A turizmus Florida belső területeinek is látogatókat jelentett, és míg az indiánok a közönség számára alligátorokkal birkóztak pénzért, addig a keleti part csillogó szállodáinak teraszán lágy zene szólt, pezsgőspoharak csillantak az esti partyn, legyezők mögött kacér pillantások bujkáltak és a part menti kaszinókból kihallatszott a Charleston őrült hangzavara. 1926 szeptemberében egy forró trópusi este, egyszerre leszakadt az ég. Irtóztató, hörgő ordítással dördült meg az éjszaka. Ezen az éjen sikoltva tűnt el az egész mosolygó, kápráztató világ. A házak kártyavárként omlottak össze. A tengerről felágaskodó víztölcsér rácsapott a házakra, elsodorta a tornyokat. Azután a víz rázúdult az utcákra. A töltésen megragadta derékban a new york-i luxusvonatot és belehajította az árba, mely házak romjait, emberi hullák százait sodorta magával. A ciklon őrjöngött egész éjszakán át.
Mire megvirradt, a romok tébolyító labirintusában csónakok surrantak a véres és szennyes vízen. Benne hullarablók húzódtak meg, és csak sirályok csapata szállt a víz felett. Az elveszett paradicsom felett a sír csendje honolt.
Carl G. Fisher csődbe ment, és az 1929. évi gazdasági világválság idején elveszítette minden vagyonát, az időt azonban megállítani nem lehetett. Florida félszigetének keleti partján gombamód nőttek ki a földből a szállodák és luxusvillák. Míg Fisher elszegényedve Miami Beachen egy kis kunyhóban lakott és korábbi üzleti partnereinek végzett marketingtevékenységért havi 500 dolláros fizetésből élt, addig a félsziget mágnesként vonzotta Amerika lakóit és a turizmusban dollármilliók cseréltek gazdát.
Az 1920-as években felépültek az első szállodák az Atlanti-óceán partján. Carl Graham Fisher, akit az amerikai történetírás Florida úttörőjeként tart számon, megteremtette a félszigeten a modern turizmust. Az új világ, a dübörgő huszadik század újabb kihívások elé állította Florida őslakóit. A turizmus Florida belső területeinek is látogatókat jelentett, és míg az indiánok a közönség számára alligátorokkal birkóztak pénzért, addig a keleti part csillogó szállodáinak teraszán lágy zene szólt, pezsgőspoharak csillantak az esti partyn, legyezők mögött kacér pillantások bujkáltak és a part menti kaszinókból kihallatszott a Charleston őrült hangzavara. 1926 szeptemberében egy forró trópusi este, egyszerre leszakadt az ég. Irtóztató, hörgő ordítással dördült meg az éjszaka. Ezen az éjen sikoltva tűnt el az egész mosolygó, kápráztató világ. A házak kártyavárként omlottak össze. A tengerről felágaskodó víztölcsér rácsapott a házakra, elsodorta a tornyokat. Azután a víz rázúdult az utcákra. A töltésen megragadta derékban a new york-i luxusvonatot és belehajította az árba, mely házak romjait, emberi hullák százait sodorta magával. A ciklon őrjöngött egész éjszakán át.
Mire megvirradt, a romok tébolyító labirintusában csónakok surrantak a véres és szennyes vízen. Benne hullarablók húzódtak meg, és csak sirályok csapata szállt a víz felett. Az elveszett paradicsom felett a sír csendje honolt.
Carl G. Fisher csődbe ment, és az 1929. évi gazdasági világválság idején elveszítette minden vagyonát, az időt azonban megállítani nem lehetett. Florida félszigetének keleti partján gombamód nőttek ki a földből a szállodák és luxusvillák. Míg Fisher elszegényedve Miami Beachen egy kis kunyhóban lakott és korábbi üzleti partnereinek végzett marketingtevékenységért havi 500 dolláros fizetésből élt, addig a félsziget mágnesként vonzotta Amerika lakóit és a turizmusban dollármilliók cseréltek gazdát.
Az örök élet forrása
A Seminole Rezervátum szíve az Ah-Tah-Thi-Ki Múzeum, ahogyan az indiánok saját nyelvükön nevezik: a tanulás és az emlékezés helye. A múzeum munkatársa az intézmény kijáratánál vár rám, hogy az épület mögött található néhány kilométer hosszú tanösvényhez vezessen.
„A megváltozott világ kihívásai nem sodorták el a Seminole nemzetet.”- mondja félreérthetetlen büszkeséggel, majd tárgyilagosan folytatja- „Három évvel a békeszerződés aláírása után, 1934-ben az Amerikai Egyesült Államok törvényben garantálta az indiánok egyenlőségét. 1957-ben hivatalosan is bejegyzésre került a Seminole Törzs. A Seminole Nemzet 14 törzsből áll, kettő az elszökött és az indiánok által befogadott afrikaiak leszármazottja, akik a Fekete Seminole Indiánok törzsét alkotják. Floridában öt rezervátum található. Törzsünknek ma öt tagból álló kormányzata van választott elnökkel. Gondolta volna, hogy önálló rendőrség, tűzoltóság, iskolák, kórházak, múzeumok és színház működik a rezervátum területén?! Az első Seminole önkormányzat a modern kor kihívásainak megfelelően megszervezte a törzs életét és gazdasági társaságot hozott létre. Az első dohányüzlet, ún. „smoke shop” 1977-ben nyílt meg, bevételi forrást teremtve törzsünknek. Mi voltunk az elsők, akik engedélyt szereztek szerencsejáték működtetéséhez a rezervátumok területén és 1979-ben megépült az első kaszinó, ugyanis a rezervátumok nem Florida állam törvényei szerint fizetnek adót. A gazdasági növekedést a citrusféléket termesztő ültetvények, a marhatenyésztés, a kaszinók, a dohánykereskedelem, benzinkutak működtetése, a sport-menedzsment és a turizmus garantálja.” Elbeszéléséből megtudom, hogy a Seminole Törzs 727 millió euróért megvásárolta a brit Hard Rock Cafe étteremláncot és a hozzá tartozó négy szállodát, két kaszinót és két koncerttermet. A Hard Rock Cafe megvásárlása megmutatta a világnak gazdasági erejüket, és sikerük mérföldkőnek tekinthető az amerikai indiánok történetében. A Seminole indiánok felvették a kereszténységet és többségük a Baptista közösséghez tartozik, de megőrizték az ősi hagyományokat.
A tanösvény széléhez érünk. Vezetőm széttárja a széles pálmaleveleket, és a növényzet függönyként záródik össze mögöttünk. A fojtogatóan magas páratartalomtól azonnal nyirkos lesz a bőröm. Zöld, buja növényzet tárul elém: páfrányok, pálmák és mocsári ciprusok világa. Vajon mit éreztek az első spanyol hódítók, amikor nehéz, veretes vaspáncéljaikkal át kellett hatolniuk ezen a dús növényzeten? Milyen emberfeletti munkára és szervezésre volt szükség, hogy Carl Fisher megvalósítsa álmát? Gondolataimból és csodálkozásomból indián vezetőm ébreszt fel. Minden egyes növényt pontosan ismer, alázattal mesél a természet csodáiról és a növények hasznáról az indián orvoslásban. Finom kézzel érinti meg a fák és bokrok leveleit, végtelen óvatossággal ügyelve arra, hogy nem rombol-e akkor, amikor széttárja a lombokat. Egyszerre átsuhan négy évszázad minden tragédiájának szele. Mintha néma, ritka szertartás lenne, senki nem szól egyetlen szót sem. Fedetlen fővel állunk a természet templomában és megbűvölve figyelem, hogyan tárul fel előttem ez a csodálatos világ. Hiába vágta hát az erdőket a Spanyolországban keményre és élesre edzett kevély toledói penge; hiába irtotta az erdőt a zajos és füstös amerikai motorfűrész. Juan Ponce de Léon, a spanyol konkvisztádor az örök élet, az ifjúság forrását kereste, de soha nem találta meg. Carl G. Fisher, az amerikai üzletember, a pionírok temperamentumával egy új világot képzelt el magának, a siker és a pénz világát és az általa elnyerhető örök hírnevet, de csődbe ment. Mindkettejük emlékét ma már csak egy-egy szobor őrzi, és néhány bejegyzés a lexikonokban, de személyük szinte teljesen feledésbe merült. Arra gondolok, nem szabad mindent földi mértékegységgel mérni. Így állunk még csöndben egy darabig a trópusi erdőben. Az emlékek mélyén elsüllyedt évszázadok szaladnak: őserdők, mocsárvilág, idegen hódítók, háborúk… Szellő kerekedik, érezni lehet, már hullatja langyos foszlányait az alkonyat. Most már tudom, az örök élet forrása létezik, hiszen ott álltam a partján. A konkvisztádor és az üzletember rossz koordináták alatt kereste: a Seminole indiánok élni akarása, hagyományaikba és önmagukba vetett szívós hit, az örök élet győzött a beolvadás, szétforgácsolódás és az elmúlás felett. Áhítattal távozunk az erdőből, miközben a lemenő nap sugara simogatja a fák törzsét és kóstolja gyantáikat.
A Seminole Rezervátum szíve az Ah-Tah-Thi-Ki Múzeum, ahogyan az indiánok saját nyelvükön nevezik: a tanulás és az emlékezés helye. A múzeum munkatársa az intézmény kijáratánál vár rám, hogy az épület mögött található néhány kilométer hosszú tanösvényhez vezessen.
„A megváltozott világ kihívásai nem sodorták el a Seminole nemzetet.”- mondja félreérthetetlen büszkeséggel, majd tárgyilagosan folytatja- „Három évvel a békeszerződés aláírása után, 1934-ben az Amerikai Egyesült Államok törvényben garantálta az indiánok egyenlőségét. 1957-ben hivatalosan is bejegyzésre került a Seminole Törzs. A Seminole Nemzet 14 törzsből áll, kettő az elszökött és az indiánok által befogadott afrikaiak leszármazottja, akik a Fekete Seminole Indiánok törzsét alkotják. Floridában öt rezervátum található. Törzsünknek ma öt tagból álló kormányzata van választott elnökkel. Gondolta volna, hogy önálló rendőrség, tűzoltóság, iskolák, kórházak, múzeumok és színház működik a rezervátum területén?! Az első Seminole önkormányzat a modern kor kihívásainak megfelelően megszervezte a törzs életét és gazdasági társaságot hozott létre. Az első dohányüzlet, ún. „smoke shop” 1977-ben nyílt meg, bevételi forrást teremtve törzsünknek. Mi voltunk az elsők, akik engedélyt szereztek szerencsejáték működtetéséhez a rezervátumok területén és 1979-ben megépült az első kaszinó, ugyanis a rezervátumok nem Florida állam törvényei szerint fizetnek adót. A gazdasági növekedést a citrusféléket termesztő ültetvények, a marhatenyésztés, a kaszinók, a dohánykereskedelem, benzinkutak működtetése, a sport-menedzsment és a turizmus garantálja.” Elbeszéléséből megtudom, hogy a Seminole Törzs 727 millió euróért megvásárolta a brit Hard Rock Cafe étteremláncot és a hozzá tartozó négy szállodát, két kaszinót és két koncerttermet. A Hard Rock Cafe megvásárlása megmutatta a világnak gazdasági erejüket, és sikerük mérföldkőnek tekinthető az amerikai indiánok történetében. A Seminole indiánok felvették a kereszténységet és többségük a Baptista közösséghez tartozik, de megőrizték az ősi hagyományokat.
A tanösvény széléhez érünk. Vezetőm széttárja a széles pálmaleveleket, és a növényzet függönyként záródik össze mögöttünk. A fojtogatóan magas páratartalomtól azonnal nyirkos lesz a bőröm. Zöld, buja növényzet tárul elém: páfrányok, pálmák és mocsári ciprusok világa. Vajon mit éreztek az első spanyol hódítók, amikor nehéz, veretes vaspáncéljaikkal át kellett hatolniuk ezen a dús növényzeten? Milyen emberfeletti munkára és szervezésre volt szükség, hogy Carl Fisher megvalósítsa álmát? Gondolataimból és csodálkozásomból indián vezetőm ébreszt fel. Minden egyes növényt pontosan ismer, alázattal mesél a természet csodáiról és a növények hasznáról az indián orvoslásban. Finom kézzel érinti meg a fák és bokrok leveleit, végtelen óvatossággal ügyelve arra, hogy nem rombol-e akkor, amikor széttárja a lombokat. Egyszerre átsuhan négy évszázad minden tragédiájának szele. Mintha néma, ritka szertartás lenne, senki nem szól egyetlen szót sem. Fedetlen fővel állunk a természet templomában és megbűvölve figyelem, hogyan tárul fel előttem ez a csodálatos világ. Hiába vágta hát az erdőket a Spanyolországban keményre és élesre edzett kevély toledói penge; hiába irtotta az erdőt a zajos és füstös amerikai motorfűrész. Juan Ponce de Léon, a spanyol konkvisztádor az örök élet, az ifjúság forrását kereste, de soha nem találta meg. Carl G. Fisher, az amerikai üzletember, a pionírok temperamentumával egy új világot képzelt el magának, a siker és a pénz világát és az általa elnyerhető örök hírnevet, de csődbe ment. Mindkettejük emlékét ma már csak egy-egy szobor őrzi, és néhány bejegyzés a lexikonokban, de személyük szinte teljesen feledésbe merült. Arra gondolok, nem szabad mindent földi mértékegységgel mérni. Így állunk még csöndben egy darabig a trópusi erdőben. Az emlékek mélyén elsüllyedt évszázadok szaladnak: őserdők, mocsárvilág, idegen hódítók, háborúk… Szellő kerekedik, érezni lehet, már hullatja langyos foszlányait az alkonyat. Most már tudom, az örök élet forrása létezik, hiszen ott álltam a partján. A konkvisztádor és az üzletember rossz koordináták alatt kereste: a Seminole indiánok élni akarása, hagyományaikba és önmagukba vetett szívós hit, az örök élet győzött a beolvadás, szétforgácsolódás és az elmúlás felett. Áhítattal távozunk az erdőből, miközben a lemenő nap sugara simogatja a fák törzsét és kóstolja gyantáikat.