Idegen emberek
Az átkelés a kis szigetre negyed óránál nem tart tovább, mégis olyan, mintha igazi óceánon, igazi távolságok felé utaznánk. Lassan feloldja a reggeli pára New York felhőt karcoló kulisszáit. A tenger régi ismerősnek hat, áthajolok a kis hajó korlátján, inhalálom friss leheletét, kóstolom sós és jódos ízét. A tengernek misztériuma van, néhány percig lehetek csak útitársa, mégis a végtelenség káprázatos érzetét adja. A Szabadságszobor körvonalait látni a túlsó parton, a mellette lévő kis szigeten pedig szürkésbarna barakkok erdejét. Utazásom célja ez a zsúfolt kis sziget, Ellis Island: a bevándorlók szigete. A hajónak kevés az utasa. A legfelső fedélzeten kikötő- és osztrigaszagot kerget a szél és a hajó zúgó motorjának fekete olajfüstjét hordja az arcomba. A mai embernek nincs már romantikus kapcsolata a tengerrel. Körbejárja a világot könnyűszerrel egy Airbus fedélzetén, amelynek ablakából egykedvűen pillant le Új-Fundland vadregényes tájaira, vagy egy apró fehér pontnak tűnő jéghegyre, mielőtt egy gombnyomással mozifilmet választ ki megtekintésre az előrehajtható multifunkcionális képernyőn. Menetrendek és járatszámok korbácsolják szünet nélkül a nagy óceán vizét. Ami a régi idők kivándorlóinak még hosszú és embert próbáló utazás volt, ma már néhány óra alatt átrepülhető, vagy megkerülhető. A puszta távolság legyőzése és a túlsó part elérése nem félelmetes kaland többé, a tenger mégis örök, mert titokzatos mesét mond minden élet közös emlékéről.
Az átkelés a kis szigetre negyed óránál nem tart tovább, mégis olyan, mintha igazi óceánon, igazi távolságok felé utaznánk. Lassan feloldja a reggeli pára New York felhőt karcoló kulisszáit. A tenger régi ismerősnek hat, áthajolok a kis hajó korlátján, inhalálom friss leheletét, kóstolom sós és jódos ízét. A tengernek misztériuma van, néhány percig lehetek csak útitársa, mégis a végtelenség káprázatos érzetét adja. A Szabadságszobor körvonalait látni a túlsó parton, a mellette lévő kis szigeten pedig szürkésbarna barakkok erdejét. Utazásom célja ez a zsúfolt kis sziget, Ellis Island: a bevándorlók szigete. A hajónak kevés az utasa. A legfelső fedélzeten kikötő- és osztrigaszagot kerget a szél és a hajó zúgó motorjának fekete olajfüstjét hordja az arcomba. A mai embernek nincs már romantikus kapcsolata a tengerrel. Körbejárja a világot könnyűszerrel egy Airbus fedélzetén, amelynek ablakából egykedvűen pillant le Új-Fundland vadregényes tájaira, vagy egy apró fehér pontnak tűnő jéghegyre, mielőtt egy gombnyomással mozifilmet választ ki megtekintésre az előrehajtható multifunkcionális képernyőn. Menetrendek és járatszámok korbácsolják szünet nélkül a nagy óceán vizét. Ami a régi idők kivándorlóinak még hosszú és embert próbáló utazás volt, ma már néhány óra alatt átrepülhető, vagy megkerülhető. A puszta távolság legyőzése és a túlsó part elérése nem félelmetes kaland többé, a tenger mégis örök, mert titokzatos mesét mond minden élet közös emlékéről.
A koporsóhajó érkezése
A hajó motorja elcsendesedik, majd éles csengetés tudatja, a Miss Liberty kikötött a szigeten. A parton kordonokkal elválasztott út tereli az embereket a főépület felé, ami ma már múzeumként működik. A bejárat előtt ápolt, puha, zöldellő gyep, virágzó tulipánok sokasága, távolabb pedig büfé és padok várják a sétáló idegent, aki néhány kellemes órát szeretne eltölteni a szigeten. Az érkezés nem volt mindig ilyen felhőtlen és egyszerű a múltban, emberek milliói gondoktól űzve, honvágytól gyötrődve, egy jobb élet reményében vetődtek a világ e távoli, rideg sziklaszigetére.
A hajó motorja elcsendesedik, majd éles csengetés tudatja, a Miss Liberty kikötött a szigeten. A parton kordonokkal elválasztott út tereli az embereket a főépület felé, ami ma már múzeumként működik. A bejárat előtt ápolt, puha, zöldellő gyep, virágzó tulipánok sokasága, távolabb pedig büfé és padok várják a sétáló idegent, aki néhány kellemes órát szeretne eltölteni a szigeten. Az érkezés nem volt mindig ilyen felhőtlen és egyszerű a múltban, emberek milliói gondoktól űzve, honvágytól gyötrődve, egy jobb élet reményében vetődtek a világ e távoli, rideg sziklaszigetére.
A múlt század elején naponta több óceánjáró érkezett New York város kikötőjébe. Ilyenkor több ezer embert kellett fogadni és ellátni, minderre pedig Ellis Island szigetén került sor. Az 1907-es esztendőben több mint egymillió ember igényelte meg az amerikai állampolgárságot, ami átlagban naponta kb. 3500 főt tesz ki. Az utazás Európából kifejezetten veszélyesnek számított. A hatalmas hajók gyomrában összezsúfolt tömegek számára a higiéniai körülmények nem voltak kielégítőek, gyakran másfél méter alacsony kabinokban várták az utazás végét, ami akár egy hétig is eltarthatott. A szűk odúkban a betegségek futótűzként terjedtek, az útra kelt kivándorlók mintegy tíz százaléka soha nem érte el az Újvilág kapuját. A new yorkiak a kivándorlókkal érkező óceánjárókat koporsóhajóknak nevezték el. Tamási Áron is egy ilyen koporsóhajó fedélzetén érkezett meg Amerikába 1923 nyarán.
„…Másnap megérkeztünk a New York-i kikötőbe. Éppen jött fel a nap, és tűzpirosban úszott messze a tengeri víz. A hajó méltóságosan úszott a megcsendesült tengeren. Mi ketten ott állottunk a hajó orrához közel, és szótlanul néztük, hogy a város égbe nyúló házai és felhőlikasztó tornyai miképpen közelednek. Így álltunk végig, és egyet sem szóltunk. S amikor a hajó egészen befutott a kikötőbe, és a reggeli napfényben az óriási város győzelmesen a magosba tört. … az a töméntelen ember, ki alul a kikötő földjén seregben várta a hajót… szabad szemmel és messzelátóval mind felnézett reám, ki úgy állottam odafent a hajó fedelén, mint Noé valamikor az Ararát tetején. Mindegyik férfiúnak fehér színű és kemény szalmakalap volt a fején, mintha nem is vegyes emberek, hanem valami egyöntetű társaság jött volna ily korán a fogadásunkra.”
Az Amerikába érkező utas azonban nem szállhatott azonnal partra, hanem Ellis Islanden, a Bevándorlási Hivatal kérdéseinek és vizsgálatainak kellett alávetnie magát.
„…Másnap megérkeztünk a New York-i kikötőbe. Éppen jött fel a nap, és tűzpirosban úszott messze a tengeri víz. A hajó méltóságosan úszott a megcsendesült tengeren. Mi ketten ott állottunk a hajó orrához közel, és szótlanul néztük, hogy a város égbe nyúló házai és felhőlikasztó tornyai miképpen közelednek. Így álltunk végig, és egyet sem szóltunk. S amikor a hajó egészen befutott a kikötőbe, és a reggeli napfényben az óriási város győzelmesen a magosba tört. … az a töméntelen ember, ki alul a kikötő földjén seregben várta a hajót… szabad szemmel és messzelátóval mind felnézett reám, ki úgy állottam odafent a hajó fedelén, mint Noé valamikor az Ararát tetején. Mindegyik férfiúnak fehér színű és kemény szalmakalap volt a fején, mintha nem is vegyes emberek, hanem valami egyöntetű társaság jött volna ily korán a fogadásunkra.”
Az Amerikába érkező utas azonban nem szállhatott azonnal partra, hanem Ellis Islanden, a Bevándorlási Hivatal kérdéseinek és vizsgálatainak kellett alávetnie magát.
Ötven lépcsőfok a könnyek szigetén
A hajó érkezését követően gyakran több napon át várakoztak az utasok, amíg Ellis Island szigetére szállították őket, majd a bevándorlás hivatalos folyamata is további napokat vett igénybe, ami bármelyik fázisban elutasításra kerülhetett.
„A tanács úgy szólt, hogy mindenki tartsa maga mellett a csomagot; de voltak sokan, akik nemcsak a csomagot, hanem a mormogást is maguk mellett tartották, amiért még mindig nem akartak leereszteni minket a hajóról. Én elég türelmes voltam, mert csak délfelé kezdtem a mormolást, de akkor meg is jelent mindjárt az amerikai csomagvizsgáló, két másik úrral kibővítve. Lassan haladtak a kutató vizsgálatban, de amikor elérkeztek hozzám, a fővizsgáló azt kérdezte tőlem, hogy milyen nemzetbeli vagyok?”… indulhattunk is egy kisebb hajó felé, amelybe aztán bérakódtunk. Itt én a kufferemre ültem, és nagy béketűréssel vártam, amíg egy szigetre megérkeztünk. Itt mindjárt tejet adtak nekünk, és melléje kicsi pogácsákat. A tej óriási és szép tiszta kannákban állott, a pogácsa pedig törökbúza lisztből lehetett, mert sárga volt a színe és könnyen morzsálódott. Mindegyik kanna mellett egy hosszú kerek cső állott felülről lefelé, s abban a csőben tiszta új és szép papirospoharak voltak. … Nemsokára ismét sorba állítottak, és elindultunk egy hosszú és rengeteg épület felé. Elsősorban azt kellett tudnom, hogy ismét orvosi vizsgára megyünk, de nagyon szigorú vizsgálatra. … Legelőször a lábamot nézte meg egy orvos, aztán egy másik az apám örökségit rajtam. A harmadik a szívemet és a tüdőmet, a negyedik a két kezemet, az ötödik a fülemet és a számat, a hatodik pedig a szememet vizsgálta meg.” (Tamási Áron)
A szigeten a családokat is kettéosztották; férfiak és nők külön épületekben aludtak. Háromezer ember halt meg a kérelme elbírálását várva és háromszázötven gyermek született. Az esetek többségében egy kétperces kérdezősködés eldöntötte, hogy az illető maradhat-e, vagy pedig kiutasítják. Már a regisztrációs szoba elhelyezkedése is a kiválasztást szolgálta, a termet ugyanis egy ötven fokos lépcső megmászása után lehetett elérni. A lépcső mellett orvosok figyelték szigorú szemekkel az utazástól elgyengült embereket. Amint valakinél problémát észleltek, azonnali orvosi vizsgálatnak vetették alá, majd jobb vállára krétával betegséget jelző kódot rajzoltak és kérelmét elutasították. Ezért a bevándorlók Ellis Islandet a könnyek szigetének nevezték el.
Az óceánjárók első- és másodosztályú utasainak nem kellett végigjárniuk Ellis Island katakombáit, hanem egy rövidebb eljárás után közvetlenül Manhattanben szállhattak partra.
A hajó érkezését követően gyakran több napon át várakoztak az utasok, amíg Ellis Island szigetére szállították őket, majd a bevándorlás hivatalos folyamata is további napokat vett igénybe, ami bármelyik fázisban elutasításra kerülhetett.
„A tanács úgy szólt, hogy mindenki tartsa maga mellett a csomagot; de voltak sokan, akik nemcsak a csomagot, hanem a mormogást is maguk mellett tartották, amiért még mindig nem akartak leereszteni minket a hajóról. Én elég türelmes voltam, mert csak délfelé kezdtem a mormolást, de akkor meg is jelent mindjárt az amerikai csomagvizsgáló, két másik úrral kibővítve. Lassan haladtak a kutató vizsgálatban, de amikor elérkeztek hozzám, a fővizsgáló azt kérdezte tőlem, hogy milyen nemzetbeli vagyok?”… indulhattunk is egy kisebb hajó felé, amelybe aztán bérakódtunk. Itt én a kufferemre ültem, és nagy béketűréssel vártam, amíg egy szigetre megérkeztünk. Itt mindjárt tejet adtak nekünk, és melléje kicsi pogácsákat. A tej óriási és szép tiszta kannákban állott, a pogácsa pedig törökbúza lisztből lehetett, mert sárga volt a színe és könnyen morzsálódott. Mindegyik kanna mellett egy hosszú kerek cső állott felülről lefelé, s abban a csőben tiszta új és szép papirospoharak voltak. … Nemsokára ismét sorba állítottak, és elindultunk egy hosszú és rengeteg épület felé. Elsősorban azt kellett tudnom, hogy ismét orvosi vizsgára megyünk, de nagyon szigorú vizsgálatra. … Legelőször a lábamot nézte meg egy orvos, aztán egy másik az apám örökségit rajtam. A harmadik a szívemet és a tüdőmet, a negyedik a két kezemet, az ötödik a fülemet és a számat, a hatodik pedig a szememet vizsgálta meg.” (Tamási Áron)
A szigeten a családokat is kettéosztották; férfiak és nők külön épületekben aludtak. Háromezer ember halt meg a kérelme elbírálását várva és háromszázötven gyermek született. Az esetek többségében egy kétperces kérdezősködés eldöntötte, hogy az illető maradhat-e, vagy pedig kiutasítják. Már a regisztrációs szoba elhelyezkedése is a kiválasztást szolgálta, a termet ugyanis egy ötven fokos lépcső megmászása után lehetett elérni. A lépcső mellett orvosok figyelték szigorú szemekkel az utazástól elgyengült embereket. Amint valakinél problémát észleltek, azonnali orvosi vizsgálatnak vetették alá, majd jobb vállára krétával betegséget jelző kódot rajzoltak és kérelmét elutasították. Ezért a bevándorlók Ellis Islandet a könnyek szigetének nevezték el.
Az óceánjárók első- és másodosztályú utasainak nem kellett végigjárniuk Ellis Island katakombáit, hanem egy rövidebb eljárás után közvetlenül Manhattanben szállhattak partra.
Első- és másodosztályú idegenek
Az Amerikai Földrajzi Társaság 1912-ben ünnepelte fennállásának hatvanadik évfordulóját. A jubileum megünneplésére és új new yorki palotájának felavatására tizenkét európai geográfust hívtak meg, hogy az Egyesült Államok vendégeiként beutazzák az országot. A Magyar Földrajzi Társaságot gróf Teleki Pál és Cholnoky Jenő képviselte. Cholnoky Jenő 1943-ban megjelent könyvében ugyan bírálta az amerikai társadalom berendezkedését és mentalitását, megérkezésük pillanatáról azonban elragadtatással tudósít:
„1912. augusztus 12-én indultunk Budapestről s 14-én kora reggel szálltunk fel Bremerhafenben a Norddeutscher Lloyd „Kaiser Wilhelm II.” nevű 25 tonnás, szép személyszállító gőzösére. Felhős volt az ég, kissé hullámzott a tenger s mivel Teleki semmiképpen sem bírta a tengert, azonnal tengeri beteg lett, tehát mindjárt ágyba feküdt s onnan nem is igen kelt ki egészen New-Yorkig. Így nagyon unalmas lett volna az öt napos tengeri utat egyedül megtenni, de szerencsére ugyanerre a hajóra szállt fel Schokalsky Jules M., a szentpétervári tengerészeti Akadémia fizikai földrajz tanára, a Császári Földrajzi Társaság fizikai földrajzi és kartográfiai osztályának elnöke, meg Doubiansky Wladimir, a szentpétervári császári botanikus-kert igazgatója, kitűnő földrajz-tudós. Állandóan francia nyelven beszélgettünk, bár tudtak németül is. … Az út augusztus 20-ig tartott, délben érkeztünk New-York kikötőjébe, tehát a hajónapló szerint 3174 tengeri mérföld út 5 napig, 22 óráig 12 percig tartott… Ragyogóan sütött a nap, az előtérben a tengervíz telt, zöld színe s a közeli szigeteken és partokon ragyogó aranyfény még hihetetlenebbé tette a háttér mesevilágát. .. Valóban elbűvölten álltam a nagyszerű látvány előtt s el kellett ismernem, hogy ember még ilyent nem alkotott. .. A rajongó merengésből felocsúdik az ember, amikor megpillantja a szabadságszobrot. Szédületes látvány”
A két nemzetközi tekintélyű magyar földrajztudós az Egyesült Államokba hivatalos meghívóval érkezett, ebből kifolyólag nem jártak a bevándorlók szigetén. A Kaiser Wilhelm II. gőzhajó viszont elhaladt Ellis Island szigete mellett, amelyről a Cholnoky a következőképpen ír:
„Az Upper Bay-ben három kis sziget van. Az egyik az a kis sziklaszirt, amelyen szabadságszobor áll, a másik a kis Ellys-Island. Ezen kell kiszállniok a kivándorlóknak s itt vizsgálják meg okmányaikat, itt vizsgálják meg őket az orvosok, mert gyógyíthatatlan vagy ragadós betegségben szenvedőket nem eresztenek be az Unióba, s végül megvizsgálják anyagi helyzetüket is, hogy koldusok ne legyenek, hanem vagy szerződött munkások, vagy annyi vagyonnal rendelkezők, hogy nem szorulnak hatósági segítségre. A harmadik szigeten, a Governer-Island-en van a kikötőt védő erősség, ma már természetesen semmi jelentősége nincs. … A mi hajónk Hoboken egyik dokkjában kötött ki.”
Teleki Pál és Cholnoky Jenő három hónapot töltött az Újvilágban. A nemzetközi küldöttséggel különvonaton utazták be az észak-amerikai kontinens geográfiai szempontból különleges részeit. Számos rejtélyes földrajzi kérdés megoldásában öregbítették a magyar földrajztudomány hírnevét. Cholnoky Jenő bevallása szerint a történelmi Magyarország geográfiai sokoldalúsága, valamint a Balaton tudományos tanulmányozása adott magyarázatot megfejthetetlennek tartott kérdésekre. A Huron-tó és az Erie-tó között tálható St. Clair-tó lefolyásának titkát Cholnoky Jenő személyén keresztül a magyar tudomány oldotta meg.
Nevük és utazásuk célja minden Amerikába utazó, vagy kivándorló személyéhez hasonlóan a hajónaplóban feljegyzésre került. Ezek a dokumentumok Ellis Island szigetén, a Bevándorlási Múzeum archívumában találhatók.
Az Amerikai Földrajzi Társaság 1912-ben ünnepelte fennállásának hatvanadik évfordulóját. A jubileum megünneplésére és új new yorki palotájának felavatására tizenkét európai geográfust hívtak meg, hogy az Egyesült Államok vendégeiként beutazzák az országot. A Magyar Földrajzi Társaságot gróf Teleki Pál és Cholnoky Jenő képviselte. Cholnoky Jenő 1943-ban megjelent könyvében ugyan bírálta az amerikai társadalom berendezkedését és mentalitását, megérkezésük pillanatáról azonban elragadtatással tudósít:
„1912. augusztus 12-én indultunk Budapestről s 14-én kora reggel szálltunk fel Bremerhafenben a Norddeutscher Lloyd „Kaiser Wilhelm II.” nevű 25 tonnás, szép személyszállító gőzösére. Felhős volt az ég, kissé hullámzott a tenger s mivel Teleki semmiképpen sem bírta a tengert, azonnal tengeri beteg lett, tehát mindjárt ágyba feküdt s onnan nem is igen kelt ki egészen New-Yorkig. Így nagyon unalmas lett volna az öt napos tengeri utat egyedül megtenni, de szerencsére ugyanerre a hajóra szállt fel Schokalsky Jules M., a szentpétervári tengerészeti Akadémia fizikai földrajz tanára, a Császári Földrajzi Társaság fizikai földrajzi és kartográfiai osztályának elnöke, meg Doubiansky Wladimir, a szentpétervári császári botanikus-kert igazgatója, kitűnő földrajz-tudós. Állandóan francia nyelven beszélgettünk, bár tudtak németül is. … Az út augusztus 20-ig tartott, délben érkeztünk New-York kikötőjébe, tehát a hajónapló szerint 3174 tengeri mérföld út 5 napig, 22 óráig 12 percig tartott… Ragyogóan sütött a nap, az előtérben a tengervíz telt, zöld színe s a közeli szigeteken és partokon ragyogó aranyfény még hihetetlenebbé tette a háttér mesevilágát. .. Valóban elbűvölten álltam a nagyszerű látvány előtt s el kellett ismernem, hogy ember még ilyent nem alkotott. .. A rajongó merengésből felocsúdik az ember, amikor megpillantja a szabadságszobrot. Szédületes látvány”
A két nemzetközi tekintélyű magyar földrajztudós az Egyesült Államokba hivatalos meghívóval érkezett, ebből kifolyólag nem jártak a bevándorlók szigetén. A Kaiser Wilhelm II. gőzhajó viszont elhaladt Ellis Island szigete mellett, amelyről a Cholnoky a következőképpen ír:
„Az Upper Bay-ben három kis sziget van. Az egyik az a kis sziklaszirt, amelyen szabadságszobor áll, a másik a kis Ellys-Island. Ezen kell kiszállniok a kivándorlóknak s itt vizsgálják meg okmányaikat, itt vizsgálják meg őket az orvosok, mert gyógyíthatatlan vagy ragadós betegségben szenvedőket nem eresztenek be az Unióba, s végül megvizsgálják anyagi helyzetüket is, hogy koldusok ne legyenek, hanem vagy szerződött munkások, vagy annyi vagyonnal rendelkezők, hogy nem szorulnak hatósági segítségre. A harmadik szigeten, a Governer-Island-en van a kikötőt védő erősség, ma már természetesen semmi jelentősége nincs. … A mi hajónk Hoboken egyik dokkjában kötött ki.”
Teleki Pál és Cholnoky Jenő három hónapot töltött az Újvilágban. A nemzetközi küldöttséggel különvonaton utazták be az észak-amerikai kontinens geográfiai szempontból különleges részeit. Számos rejtélyes földrajzi kérdés megoldásában öregbítették a magyar földrajztudomány hírnevét. Cholnoky Jenő bevallása szerint a történelmi Magyarország geográfiai sokoldalúsága, valamint a Balaton tudományos tanulmányozása adott magyarázatot megfejthetetlennek tartott kérdésekre. A Huron-tó és az Erie-tó között tálható St. Clair-tó lefolyásának titkát Cholnoky Jenő személyén keresztül a magyar tudomány oldotta meg.
Nevük és utazásuk célja minden Amerikába utazó, vagy kivándorló személyéhez hasonlóan a hajónaplóban feljegyzésre került. Ezek a dokumentumok Ellis Island szigetén, a Bevándorlási Múzeum archívumában találhatók.
Magyar álmok sodrában
Az Ellis Island-i archívum este bezárja kapuit, a hideg, kékes neonlámpa pislogó fénye lassan elalszik. A gondosan számozott poros hajónapló, amelynek megsárgult papírját talán a bevándorlási hivatal munkatársának tolla érintett utoljára, amikor kacskaringós fekete betűkkel bejegyezte a számára egzotikusnak tűnő neveket, újra a polcra kerül és megannyi különböző emberi sors egyetlen számkód képletének rabságában olvad össze. Az utolsó, menetrend szerint közlekedő hajó szállít vissza a kikötőbe. A tenger ugyanazzal a mély bölcsességgel ereszt utamra, mint ahogy minden magyar bevándorlót vagy utazót búcsúztatott. Az óceán milliónyi vízcseppjének láncolata, amely láthatatlan köldökzsinórként a régi világhoz és az otthon maradottakhoz kötötte az elszánt vándorokat, itt egyszerre véget ér. Ezen a ponton milliók számára valóssággá vált az új világ. Százezernyi magyar szállt itt partra, hogy a földkerekség e távoli szegletében hordja magával sorsát: bizakodással, álmokkal és tervekkel a szívében. Különös sűrűséget érzek a levegőben, titokzatos áramlást, amely irtózatos és könyörtelen közönnyel sodorja magával milliók hömpölygő tömegét, ahol kegyetlen módon senki nem számít, mégis a világ legszínesebb sodrában úszom, amellyel egy napon megérkeztek ők is: Tamás János a székelyföldi Farkaslakáról, hogy Tamási Áron néven ebben az idegen világban nemesedjen a magyar irodalom egyik legnagyobb alakjává; valamint Teleki Pál és Cholnoky Jenő, hogy Magyarország nevét a földrajztudomány egyetemes kódexébe aranyozott betűkkel írják be.
Az Ellis Island-i archívum este bezárja kapuit, a hideg, kékes neonlámpa pislogó fénye lassan elalszik. A gondosan számozott poros hajónapló, amelynek megsárgult papírját talán a bevándorlási hivatal munkatársának tolla érintett utoljára, amikor kacskaringós fekete betűkkel bejegyezte a számára egzotikusnak tűnő neveket, újra a polcra kerül és megannyi különböző emberi sors egyetlen számkód képletének rabságában olvad össze. Az utolsó, menetrend szerint közlekedő hajó szállít vissza a kikötőbe. A tenger ugyanazzal a mély bölcsességgel ereszt utamra, mint ahogy minden magyar bevándorlót vagy utazót búcsúztatott. Az óceán milliónyi vízcseppjének láncolata, amely láthatatlan köldökzsinórként a régi világhoz és az otthon maradottakhoz kötötte az elszánt vándorokat, itt egyszerre véget ér. Ezen a ponton milliók számára valóssággá vált az új világ. Százezernyi magyar szállt itt partra, hogy a földkerekség e távoli szegletében hordja magával sorsát: bizakodással, álmokkal és tervekkel a szívében. Különös sűrűséget érzek a levegőben, titokzatos áramlást, amely irtózatos és könyörtelen közönnyel sodorja magával milliók hömpölygő tömegét, ahol kegyetlen módon senki nem számít, mégis a világ legszínesebb sodrában úszom, amellyel egy napon megérkeztek ők is: Tamás János a székelyföldi Farkaslakáról, hogy Tamási Áron néven ebben az idegen világban nemesedjen a magyar irodalom egyik legnagyobb alakjává; valamint Teleki Pál és Cholnoky Jenő, hogy Magyarország nevét a földrajztudomány egyetemes kódexébe aranyozott betűkkel írják be.